Kamra

"A mai operajátszás körüli kontroverziák azért rosszak, mert az opera/operajátszás különböző elvei mellett elkötelezetteknek vagy nincs -vagy eltitkolják, hogy van -rálátásuk az alaphelyzet válságos voltára, mely válságból nem lehet kijönni, hanem együtt kell élni vele, de ennek normális módja a nagyobb kölcsönös megértés volna. Mivel az opera mindenekelőtt zene, legitim vele szemben a maximális zenei igényesség, ami a zenei kompozíció előadásbeli érvényesítésétől a vokális minőségig terjed. Az operát színházi előadásban is jogos elsődlegesen hallgatni, s az ilyen operaszeretőt a zenei rész elhanyagolása mindig sokkal érzékenyebben érinti, mint a többi elvé - és igaza van. Nem operai habitüék sznobériája volt egykor Peter Brook Carmenjén fanyalogni, ugyanis kínos volt hallgatni. Az auditív igényességnek ráadásul természetes affinitása van a konzervativizmushoz - Goethe pontos megfigyelése, hogy „Musik im besten Sinne", minél inkább megszoktuk, annál erősebben hat. Kétségtelen, hogy az operának mint a zenei elvnek vagy a zenei és a drámai elv kiegyensúlyozottságának a preferálója hajlamos reflexszerűen elutasítani a velük inadekvátnak látott színházi formát, sőt e típusnak gyakran olyannyira nincsenek tapasztalatai saját kora színházművészetéről, hogy nem is képes az operaelőadást mint színjátékot olvasni. Másfelől az operaszínház elkötelezettje gyakran nincs birtokában a zenei minőség appercipiálásához szükséges hallgatói kompetenciának, s csak a színházi minőséget észlelve sejtelme sincs róla, hogy a zeneileg igényesnek mi a baja az előadással. A zenei-konzervatív és a színházi-modernista között a mennyiségin kívül (hogy tudniillik az első van többségben) az a különbség, hogy az előbbi megreked ugyan a magánszférában, de ízlésítéletét evidensnek hiszi, s ennek megfelelően agresszíven képviseli, az utóbbi viszont alkotó és nyilatkozó művészként vagy kritikusként megjelenik a nyilvánosságban, és irányzatot képvisel többnyire agresszíven - vagy mert csőlátású doktriner, vagy mert titkos bizonytalanságát kompenzálja. (Különben is korunk egyik - mulatságos?, bosszantó? - paradoxonja, hogy a humán kultúra számtalan képviselője, míg szellemi alapjainak bizonytalanságát hangoztatja, ítéleteiben nem szerényebb lesz, hanem a hagyományosnál is nagyképűbb.) A zenei-konzervatív azt hiszi, létezik olyan instancia, amely tudja, hogy a színház meddig mehet el az operával való bánásmódban, hogy mit lehet és mit nem lehet, hogy létezik jogerős esztétikai ítélet; a színházi-modernista tudja, hogy ilyesmi nem létezik, mindent lehet. Már megjelent, csak még nem uralkodott el az az eljárás, hogy a rendező egyértelműen magát nyilvánítja szerzőnek, s az operák textusát szabadon kezeli, szétdarabolja, részeit elhagyja, kivágásait-töredékeit újrakeveri, más zenékkel és műfajokkal vegyíti. Ez itt és most még előttünk van. Más kérdés, hogy valaki szubjektíve meddig hajlandó követni a történeti folyamatot.
Lehet beszélni művek interpretációjáról, amelyek az előadásban teljesen elvesztették az identitásukat; lehet hivatkozni arra, hogy a 19. század első harmadának-felének operai praxisa milyen szabadon kezelte a művek integritását, meg nem történtnek tekinteni a következő száz évet esztétikai eszméivel és történeti tudatával; lehet a más véleményt karikírozva bemutatni s így visszaverni. Ebben a helyzetben és közegben talán nem árt a fogalmakat valamelyest tisztán tartani. Ha egy rendező egy színjátékhoz fölhasználja egy opera textusát, de minden paraméterében átdolgozott zenével, úgy az a színjáték nem annak az operának az előadása."

Fodor Géza

http://www.muzsikalendarium.hu/muzsika/index.php?area=article&id_article=2728