Kamra

PAP JÁNOS

Hangszerlélek
Canto ergo sum

Természet Világa, 131. évf. 6. sz. 2000. június


Ének, édes hatalom:
töle minden fájdalom
mély álom, vagy síri csend.

(Shakespeare)



Az énekhang regiszterei

Az azonos módon képzett és azonos hangszínû hangokat egy regiszterbe tartozónak nevezzük. Az egyes regiszterek között gyakori az átfedés, amikor ugyanaz a hang kétféle módon is énekelhetõ: a felsõ regiszterben lefelé ereszkedve, az alsóban felfelé haladva.

Fontos már itt, az elején leszögezni, hogy az emberi hangadásnál szinte az összes hangképzõ izom aktív, az eltérõ hangkaraktereket az egyes izmok kiemelt mûködése, hatásuk révén a hangszalagok másféle nyúlása, nyitása-zárása hozza létre.

A három legfontosabb regiszter: a mellhang, a középhang és a fejhang. Ezt a felosztást sok kutató véleménye szerint módosítani kell: férfiaknál normálhangra és falzettre (Sundberg, 1987); nõknél mellhangra, középhangra, fejhangra és falzettre (Hirano, 1970).

Legmélyebb hangjainkat elsõsorban a belsõ hangszalagizom-rendszer, a musculus vocalis segítségével képezzük. Mivel ezen hangok rezgését a mellkasunkban érezzük, ezt a tartományt mellregiszternek nevezzük. Itt kezdetben a hangszalag relaxált, vastag és rövid. Hogy egyre magasabb hangokat énekelhessünk, a hangszalagokat egyre jobban meg kell feszítenünk. Szép, és az énekes számára nem káros mellregiszterbeli hang a belsõ hangszalagizmok mellett a külsõ hangszalagnyújtó, gyûrû-pajzs izmokkal képezhetõ (3. ábra). A különösen mély, mellregiszter alatti extra hangokat „szalmabasszusnak (Strohbass)” nevezik. Ilyenkor lazán zárnak a hangszalagok, csak minden 2., 3. rezgés jön létre.

A mellregisztert felfelé a középregiszter hangjai követik. A 2. ábrán látható kannaporcon, illetve a pajzsporcon tapadó, a hangszalag középsõ részét feszítõ belsõ hangszalagizom-kötegek, valamint a kannaporcokat szabályozó haránt (transversus) izomegyüttes mûködésekor, karcsú, nyitott, fémes hang jön létre.

Ahogy tovább emeljük a hangmagasságot, hangunk elvékonyodik, elveszíti teltségét. Már nem vagyunk képesek a belsõ hangszalagizmok segítségével tovább feszíteni a szalagokat, egyre fontosabb szerepet kapnak a külsõ gégeizmok. Ha ujjunkat ráhelyezzük az ádámcsutkánkra, azt vesszük észre, amikor hangunk legfelsõ határán énekelünk, hogy az egyre följebb emelkedik, a nyaki, hangképzésért felelõs izmok pedig egyre feszesebbek, egyre aktívabbak lettek. A legmagasabb hangok kategorizálásánál kétféle elnevezést használtunk: falzett és fejhang. Mi a különbség közöttük? Ezt mindenki egyszerûen önmagán is kielemezheti, ha nagyon magas hangfekvésben énekel. A fejhangok éneklésekor ugyanis érzésünk olyan, mintha a fejtetõn képzõdne a hang, falzettnél pedig a fogaknál, a felsõ állkapocsnál. A fejhang hangszínre kicsit ködösebb, fedettebb, mint a falzett. Fejhangnál a lágyszájpad izmai válnak fontossá, valamint a szegycsont-, illetve a pajzsizom (3. ábra). Ha pedig a gyûrûporc-nyelõcsõ izom is aktivizálódik, a hangszalagok különösen megnyúlnak. Az eredmény a „telt hangú fejhang”.

F. Husler feltevése szerint (amivel számos énekpedagógus is egyetért) a falzetthangnak valójában kétféle fajtája van: egy jó és egy rossz (Husler–Rodd-Marling, 1978). A rosszabbik falzett éneklésére minden további nélkül mi is képesek vagyunk. Ha a legmagasabb hangjainkról lefelé skálázva hirtelen megtörik hangunk (megváltozik a hangszínünk), sikerült rossz falzettet énekelni. Vajon mit csináltunk hibásan? (Természetesen lesz, akinél nem történt hangbicsaklás, õk ösztönösen énekelték jól a falzettet.) Biztos, hogy mindenki használta a gyûrû-pajzs izmot, a magasabb regiszterek külsõ szalagfeszítõ izmát. Ennél a rossz, hivatalos nevén összeomló vagy töréses falzettnél azonban nem használtuk belsõ hangszalagizmainkat, sõt a szegycsont-pajzsporc izmunkat sem, ami a gégefõt lehúzza, meg a nyelvcsont-pajzsporc izmunkat sem , ami pedig emeli.

A két fenti külsõ, gégefõállás-szabályozó izompár nagyon fontos. Kézzel kitapintható a feszülésük. Ha most mindehhez hozzávesszük, hogy a nyelvcsont–szegycsont és nyelvcsont–vállcsont izmok is szerepet kapnak a hangszalagok indirekt feszítésében, akkor teljes a kép – vagy most már az elnevezések dzsungelében a zûrzavar.

Sokan úgy vélik, hogy a híres olasz tenoristáknál a jó falzettfunkció veleszületett, fiziológiai adottság. Ennek köszönhetõen tudnak olyan fényes hangon, nagy magasságokban énekelni.

Az énektanításnak is az egyik legfontosabb feladata e regiszterek közötti átmenetekkor létrejövõ törések megszüntetése, elfedése.

Az ijesztõ magasságoknak van egy zeneileg kevésbé kedvelt változata, a fisztulahang (flageolett), amit férfi énekeseknél szokás „nõimitátor” hangnak is nevezni. Ekkor az énekes rövidebb hangszalagszakaszt rezegtet, a hangrés rövidül. Nagyon kicsi hangadó apparátus jön létre. A hang erõs, éles és olyan imitáltan nõies.