Ha valaki akár csak egyetlenegyszer is figyelmesen meghallgatta Nicolai Gedda káprázatosan biztos magas hangjait, tévedhetetlen ízléssel irányított dallamformálását, az valószínűleg nehezen tudja elképzelni, hogy nagy tudású szakemberek, esztéták, sőt orvosok határozottan állítják: a tenor mint hangfaj, voltaképpen nem létezik... Azzal együtt, hogy legkésőbb Caruso óta Giglin, Pertilén, majd Di Stefanón át egészen Pavarottiig és Domingóig a tenoristák az összes operaházak legfényesebb csillagai, legjobban keresett - és fizetett - sztárjai.
Ebben a kiélezett megfogalmazásban a kérdés természetesen nem egészen helytálló, de valami kevés valóságtartalma azért van. A férfihangok közül különösen a tenor az, amelynél az egészen magas hangokat még a legképzettebb énekes sem tudja egy bizonyos hangerőnél halkabban megszólaltani. Hiába írt Verdi például a "Celeste Aida" ária végére négy - egyes kiadások szerint öt - pianót, ezt a tenoristák döntő többsége fortissimó énekli. Éppen Gedda mesélte, hogy ő maga, akinél pedig természettől adva volt a szokatlanul magas énekhang, piano felső b-t csak egészen kivételesen jó diszpozícióban és évente talán ha egy, vagy két alkalommal merészel mellhangon énekelni, azt is csak rendkívül ideális körülmények között. Egyébként falzettet használ, amit megközelítőlezg fejhangnak szoktak - egyébként nem egészen pontosan - fordítani, vagy pedig ő is több erővel üti meg a magas hangokat. A helyes tenoréneklés egyik központi problémája éppen a sima, törésmentes átmenet a kétféle, úgynevezett "regiszter" között.
Hiteles hagyomány őriz egy jellemző történetet. Rossini, amikor egy Dupré nevű tenoristától életében először hallott magas "c"-t mellhangon és forte hangerővel énekelni, ijedten rohant át a szomszédos szobába, hogy megvizsgálja értékes kristálykészletét, nem tört-e szilánkokra. (...)
Till Géza: Szerep és hang II., Operaélet, IV. 3. (1995. május-június), 28-31. o.
