Kamra

Fodor Géza:
Az "operettsiker"
Francia operák DVD-n - 2.


(...)

Nagy a kísértés a szimplifikáló és látványos színrevitelre. Femme fatale+lírai (hős?)szerelmes+bátor és robusztus, igazi férfi=tragédia. Megannyi félreértés. Carmen és Escamillo esetében az alulértelmezés, Don Josééban a felülértelmezés dominál. Don Josét a nagyközönség számára a Virágária jelenti, s gyakran ahhoz is választják a tenoristát. De a szerep kulcsa nem a Virágária, Don José súlyosan problematikus figura. Először is hidalgó, s a spanyol középnemes különös lény. Casanova emlékirataiban van egy jellemző eset: bizonyos Don Diegóról megtudja, hogy lábbelit készít eladásra, és csináltatni szeretne vele egy pár cipőt; ez azonban lehetetlen, mert cipőmértéket kéne venni róla, és a hidalgó ezzel megsértené nemesi mivoltát: senkinek nem foghatja meg a lábát, hacsak hozzá hasonló nemeseknek nem, de szerencsére nem cipész, aki ezt nem tudná elkerülni, hanem foltozóvarga, viseltes lábbeliket szívesen rendbe hoz - öt nemzedék óta űzik ezt a mesterséget apáról fiúra, a legméltányosabb áron. A szegényes, alacsony, Don José esetében már-már paraszti élethelyzetnek és a nemesi öntudatnak ez az ellentmondása fontos sajátossága a figurának. Papnak készült, de egy szerencsejátékban konfliktusa támadt valakivel, és embert ölt. Jámbor és a féktelenségig indulatos. A katonaságban talált menedéket. Ha "az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja", úgy nem az: anyafüggő. Katonaként belső parancsa a katonai fegyelem. Másrészt erősen érzéki. Carmen iránti szerelme valójában teljes szexuális függőség. Bárhonnan nézzük: heteronóm, ellentétes kötöttségek által meghatározott, nem öntörvényű személyiség. A megjelenése mást sugall. Nem daliának kell elképzelnünk, mint Mérimée írja: "fiatal, középtermetű, de keménykötésű, komor és büszke tekintetű férfi"; külsőre férfias, Carmennak tetszik. Sérti a hiúságát, hogy a fegyverzetével foglalatoskodik, míg ő a csodálóinak produkálja magát. Elcsábítja. Jó szerelmi partnert lát benne, de már a II. felvonásban kiderül, hogy a fizikailag és érzékileg erős férfi valójában gyenge ember, kicsiny lélek. Egyenruhájának színéről: kanárimadár. De van egy nagy pillanata: amikor mindazt az érzést, mely egy hónap fogság alatt felgyűlt benne, mintegy kegyelmi állapotban, ki tudja fejezni. Ez a Virágária. Életének csúcspontja. Önmaga fölé emelkedik, többnek látszik, mint amennyi. Még Carment is megtéveszti. Az ártatlannak tűnő operasláger drámai helyén tragikus tévedés forrása, végzetes következményekkel jár. Azt mondtam: Carmen iránti szerelme valójában teljes szexuális függőség - a III. felvonástól azonban az is világossá válik, hogy birtoklás. Mérimée-nél Carmen pontosan jellemzi: "Olyan vagy, mint a törpe, aki óriásnak hiszi magát, mert messzire tud köpni."

Escamillo vele szemben pompás alkat, a hódító férfiasság, a bátorság, az erő megtestesülése. Ám a torreádor nem csak ennyi.A modern gondolkodás értetlenül és fölényesen áll szemben a bikaviadallal. De García Lorca mesteresszéje, A "duende" megvilágítja: archaikus és gyökeres kultusz, liturgia. "Egy nép kultúrája és roppant érzékenysége testesül meg itt. A bikaviadal felszínre hozza az emberben rejlő legnemesebb haragot, a legmélyebb keserűséget, a legtisztább sírást. Sem a spanyol tánc, sem a bikaviadal nem szórakozás. [...] A bikának megvan a maga uralmi köre, a torreádornak is a magáé. És a két uralmi kör között van egy veszélyességi pont, amelyen a szörnyű játék tengelye forog. [...] Az aréna közönségét vakmerőségével ijesztgető torreádor nem művésze mesterségének, csupán olyan nevetséges dolgot művel, amire bármely férfi képes; az életével játszik. De az a torreádor, akibe belemart a duende, püthagoraszi zenéből ad leckét, és elfelejti, hogy bármely pillanatban a szarvak hegyére vetheti a szívét." Escamillo szerepére a lehető legmaszkulinabb baritonistát szokták választani, aki jól elbömböli a torreádordalt. Pedig a torreádordal a bikaviadal felidézésének intelligens, elegánsan fölényes, attraktív mesterműve. Escamillo nemcsak a hódító férfiasság, a bátorság, az erő megtestesülése, hanem egy rítusé, egy kultúráé, a kifinomultságé, a hajlékonyságé, a szellemé is. Fellépése, szólama mindig elegáns, és különös figyelmet érdemel Carmennal a IV. felvonásban énekelt kettőse, mely végképp nem egyeztethető össze egy robusztus figurával, hanem egy mély szerelem bensőséges, megállapodott és nyugodt harmóniáját fejezi ki.

Az opera Carmenja már-már két ember.A legismertebb, a szexis cigánylány csak az I. és II. felvonásban létezik, a III.-tól eltűnik, és egy tragikus hősnő bontakozik ki helyette. Nincs nagyobb félreértés, mint femme fatale-nak, végzetes - érzéki megjelenésű, a férfiakat romlásba sodró, de hideg, számító - nőnek látni. Ha Carmen valakire nézve végzetes, az önmaga. Érzékisége és ellenállhatatlan nőiségének öntudatából fakadó hiúsága elhomályosítja az emberismeretét; tudja, hogy José "est trop niais", túlságosan együgyű, de nem érzi meg az együgyűség és a felgyújtott szexus együttesében rejlő veszélyt. A II. felvonás Don José betoppanásától az opera legfontosabb szakasza, felfogásának és előadásának világossága minden előadás kulcskérdése. Carmen tánca Josénak: egyértelmű szexuális előjáték. Mikor a takarodót hallva a férfi félbeszakítja és ott akarja hagyni, a sértett és felhevült nő iszonyú haragra gerjed. Ekkor jön az engesztelő és őszinte Virágária. Carmenra hat José ihletettsége, érzelmi intenzitása. Azt hiszi, érdemes folytatni, s romantikus szabadságmítoszával megpróbálja elvarázsolni, életformájába magával ragadni. Ami itt történik, nem más, mint a klasszikus, arisztotelészi hamartia, tragikus lépése az olyan embernek, "aki erénye és tisztessége folytán nem emelkedik ki, de nem is alávalósága és gonoszsága miatt váltott át balsorsba, hanem valamilyen tévedése (hamartia) folytán, valaki a nagy dicsőségben és jó sorsban levők közül". És Carmen talán gyors egymásutánban még kétszer, de még egyszer mindenképpen elköveti a hamartiát. Mikor erotikájának és szabadságmítoszának varázsából José ismét kitépi magát és elmenne, megjelenik Zuniga; a hadnagy megalázza a lefokozott közlegényt, s az elveszti a fejét, kardot ránt és felettesére támad; "átkozott féltékenység!", kiált fel Carmen és segítséget hív. Lehet szó szerint venni, de úgy is felfogható a fordulat, hogy Don Joséban ezúttal nem a féltékenység lángol fel, hanem a hidalgó megsértett nemesi önérzete; van olyan rendezés, amelyben Carmen újra az igazi férfit látja meg benne, imponál neki - úgy ez a második hamartia. A történtek után José nem térhet vissza a katonasághoz, s Carmen kérdésére, akkor hát velük marad-e, kedvetlenül mondja: kénytelen. Nem éppen hízelgő válasz, konstatálja Carmen, mégis - és ez az újabb hamartia! - megint felidézi számára a szabadság perspektíváját; a csempészek csatlakoznak hozzá és szabadsághimnuszuk Josét is magával ragadja. Carmennak nem lehetnének illúziói, s ha azt képzeljük is, hogy a II. és III. felvonás történései közti időben egy darabig megvolt a kölcsönös szerelmi vagy inkább szexuális vonzalom, a III. felvonásban már világos, hogy José szerelme - mint teljes szexuális függőség és birtoklás -, illetve Carmen szabadságvágya, szuverenitása kizárja egymást; José el fogja pusztítani Carment, akinek nincs más lehetősége, mint önmagához híven, hazugság és megalkuvás nélkül, a hozzá méltóbb új szerelmet és sorsát vállalva, hősnővé magasodva végigmenni az útján. Pedig a IV. felvonásban Escamillóval énekelt kettőse azt sejteti, hogy életében lezárult a szerelmi kalandozások kora, és révbe ért, lecsillapodott, konszolidálódott - ezt nem szokás jelentőségének megfelelőn realizálni.


(...)

Muzsika 2006. június, 49. évfolyam, 6. szám, 28. oldal