(...) A szoros értelemben vett opera műfaji gyökerei az ókori tragédiába nyúlnak vissza, ahol a színészek gyakran hangszer- (kithara) kísérettel recitálták szerepüket, sőt, a cselekmény egy-egy fordulópontján a kórus is zenei aláfestéssel mondta (később énekelte) verseit. A mai értelemben vett operaírás kezdeteit illetően nincs egységes álláspont. Egyes források a XV. század második felét jelölik meg (mások későbbre teszik). Kétségtelen, hogy maradtak fenn ebből az időből adatok színdarabok aláfestő zenéjéről, vagy betétként felhangzó színpadi zenéről (ilyen volt Filippo Germi műve Poliziano „L’Orfeo”-jához 1474-ben). Elfogadhatóbbnak látszik az az álláspont, amelyik a kezdeteket egy bő évszázaddal későbbre teszi. Itt hol a Bardi da Varinno gróf firenzei köréhez tartozó Jacopo Peri „Daphne”-ját említik az „első” ilyen munkaként (1594), hol ugyanezen szerző „Euridice”-jétől (1600) vagy Caccini hasonló című művétől (1601) számítják az operaírást. Az első kiemelkedő jelentőségű operaszerző bizonyosan Claudio Monteverdi volt, ő alkalmazta először a deklamáló jellegű összekötő beszéd (a későbbi recitativo alapját képező monodia) és a zárt számok (arioso) kettősségét. A szólószámok (ária) a megszemélyesített figura jellemzését, érzelmei-gondolatai kifejezését, vagy a cselekmény drámai hangulatának tolmácsolását szolgálták. E szólószámokba azután a színpadi szituációnak megfelelően a cselekmény további résztvevői is bekapcsolódtak, így alakult ki a kettősök, hármasok, együttesek formája.
A XIX. század az opera megújulását hozta. Fokozatosan „helyükre kerültek” a nemek (a barokk operában a férfi hőst gyakran alt vagy mezzo hangszínű nők énekelték, míg a férfi szólamok egy részét herélt – castrato, velluti –, ezért csengő, vékony, magas hangú énekesekre írták, de még Bellininél és Rossininél is találunk alt vagy kontraalt szólamú, férfit megszemélyesítő szereplőket. (Nadrágszerepek persze későbbi korban is íródtak, még Richard Strauss Rózsalovagjában is találkozhatunk Octavian figurájával.), megváltozott az énektechnika (a korszak híres tenoristája, Gilbert-Louis Duprez vezette be a „magas cé” mellrezonanciával, természetes hangon történő éneklését a korábbi fejhang – falsetto – helyett), mind több figyelem fordult a cselekmény követhetőségére, látványosságára. (Az e szakaszban kiteljesedő francia „nagyopera” elengedhetetlen kellékévé vált a látványos színpadi balett, a nagy létszámú kórus, olyannyira, hogy számos mű párizsi bemutatója, vagy francia nyelvű változatának elkészítése új jelenetek, zenei részletek betoldását tette szükségessé.)
A korszak operairodalmának egyik érdekes jellemzője az átírások, új változatok, betoldások alkalmazása. (...)
A korszak műveit zeneileg a szép éneklés (bel canto) középpontba állítása jellemezte, a szerzők többsége a színpadi történésekkel szemben a cadenziákat, ékítéseket (fioriturákat) helyezte előtérbe. Megjelentek az ária–stretta, vagy ária–kórus–stretta kombinációk, a vezető szerepekben fellépőknek többnyire da capo szerkezetű szólószámokat biztosítva, esetenként eredetileg be nem írt, később hagyományként elfogadott vagy szokássá tett magas záróhanggal. (Megváltoztak a szövegkönyvek is. Divattá vált prózai színházakban már bevált librettók elővétele, átdolgozása, több hasonló témájú vagy cselekményű mű összegyúrása. Az is gyakorlat lett, hogy azonos, vagy csaknem azonos szövegkönyvet egyszerre több komponistának is felajánlottak megzenésítésre. Az így született művek egyes jeleneteit azután a színházak vagy énekesek nemegyszer „csereszabatosan” alkalmazták... (...)
A ma sokszor sietőssé, üzemszerűvé vált operajátszásban ezek az ismétlő áriák és kettősök többnyire egyszakaszosra szerényednek. (...)
A századforduló újabb változásokat hozott. Új zenei irányzatok testesedtek ki. Ilyen volt a német zeneirodalomban a wagneri totalitárius, a zárt számokkal szemben a deklamációra épülő zene (Gesamtkunstwerk), az olasz operairodalomban a verizmus, az életszerűség megjelenése (Giordano, Cilea, Leoncavallo, Mascagni, de mindenekelőtt Puccini művei), az orosz zenében a folklorisztikus vonásokat romantikus elemekkel keverő, monumentális, témájában többnyire a nemzeti nagyság bemutatására törekvő opera (Muszorgszkij, Glinka, Rimszkij-Korszakov). Megszaporodtak ugyanakkor a különböző hatásokat ötvöző, összességükben eklektikus hangzású művek is (ide sorolható a késő romantikát a wagneri szerkesztéssel ötvöző William Kienzl, vagy éppen Arrigo Boito, később a mind modernebb hangzásvilág felé forduló Busoni, Wolf-Ferrari és további követőik). (...)
