Kamra

VIRÁGH LÁSZLÓ

Alt-e a férfialt?

"Ezzel a speciális falzetttechnikával az átlagosnál kisebb hangterjedelemben és aránylag kis dinamikával lehet csak énekelni, viszont a hang csodálatosan gazdag kifejezésre és rendkívüli hajlékonyságra képes, amelyet tulajdonosa különösen a reneszánsz és barokk vokális zenékben kamatoztathat" - mondja Boronkay Antal rádiókiritikájában "a nemzetközi gyakorlatban kontratenornak, magyar szóhasználatban férfialtnak nevezett éneklésmódról" szólván.

Mivel a megfogalmazás kissé elnagyolt, félreértésekre adhat okot. Feltételezem, hogy amit a következőkben leírok, Boronkay előtt sem ismeretlen, mégis szükségesnek érzem, hogy az alkalom ürügyén hozzájáruljak ennek a - nálunk valóban kevéssé ismert - fogalomnak a tisztázásához.

A contratenor eredetileg nem hangfaj, hanem szólamelnevezés volt a reneszánsz polifónia terminológiájában. A szólamok neve fölülről lefelé: cantus, superius, contratenor altus (magas), tenor, és contratenor bassus (mély). A két contratenort később, az egyszerűség és rövidség kedvéért, altusnak és bassusnak nevezték, ám az előbbit angolszász nyelvterületeken máig contratenornak (countertenor) hívják. Egy 16. századi angol gyűjtemény ezt írja: "Énekelje (a contratenort) vagy egy tenor, jó falzett magas-regiszterrel, vagy egy basszus vagy bariton, jól kidolgozott észrevehetetlen váltással a középső c táján." (Az altus (=alt) akkor vált csak "mély" szólammá, amikor nők kezdték énekelni.)

Nézzük meg, mit ír a kérdésről Donnington kézikönyvében (A barokk zene előadásmódja, Zeneműkiadó, 1978):

"A titokzatosnak látszó kontratenor-hangszín a hangterjedelem nagy részében lényegében nem más, mint a fejhang. A magas fekvést az eredményezi, hogy az énekes a hangszalagoknak csak egy szakaszát használja - ami teljesen szabályszerű eljárás. Ez az, amit rendszerint falsettónak szokás nevezni, helytelenül, hiszen semmi fals vagy rendellenes nincsen benne. Egyes barokk írók felváltva használják a falsetto és a testa (fej) kifejezést, amely a pettónak (mell) az ellentéte.

A kontratenor énekes hangterjedelmének legalsó hangjait szabályszerű mellhangon szólaltatja meg, hogy ezek elég erőteljesek és színdúsak legyenek, vagy hogy egyáltalán megszólaljanak. Emellett valószínű, hogy a tenor, vagy bariton hangterjedelemmel is rendelkezik, és ebben a fekvésben is teljes értékű énekes."

A falzetténekléssel valóban kis regiszter fogható be, de a falzett nem azonos a kontratenorral, csak egy részét képezi annak. Ugyancsak nem nevezhető kontratenornak az az énekes, aki bariton vagy akár tenor fekvésű műveket énekel, és ahol nem bírja a magasságot, átcsap falzettbe. Ilyenkor a hallgató csodálkozva kapja fel a fejét, mert az a benyomása támad, mintha hirtelen valaki más kezdett volna énekelni.

Falzetténeklésre szinte kivétel nélkül minden férfi (ritkább esetben nő is) képes, önmagában még ez sem kontratenor-éneklés. Ehhez az szükséges, hogy a megfelelően képzett, megtámasztott, rezonanciákban dús falzettet (fejhangot) az énekes zökkenő nélkül össze tudja kötni a mellregiszterrel, törés nélkül tudjon áthaladni az úgy nevezett váltóhangon, a fejben és mellben képzett kétféle színű hang között az átmenetet ne lehessen érzékelni. Erre csak olyan énekes képes, akinek a hangja, szakmai kifejezéssel élve "elöl szól", azaz megfelelően bezendülnek az arc-, homlok- és orrüreg rezonanciái, amelyek segítségével ez megvalósítható. Így jön létre a kontratenor hangfaj.

(Ha csak érintve is a kérdést, szólnunk kell itt a castratókról (heréltekről), akik szintén nem azonosak a contratenorokkal. Magas énekhangjukat a nemi érés, a pubertással járó fejlődés elmaradásának "köszönhették", amely a rajtuk éppen ebből a célból még mutálás előtt végrehajtott műtét eredménye volt. A kasztráltak az operaéneklés sztárjai voltak. Hangjuk a (ma nőinek tartott) magas regiszterekben acélosan, férfiasan csengett, ez adta művészetük különleges karakterét.

Már az eddigiekből is kiviláglik, hogy a kontratenor éneklésmód nemhogy kisebb, hanem éppen ellenkezőleg, nagyobb hangterjedelmet biztosít. Mindez megállapítható a korabeli művek contratenor szólamaiból is. (Természetesen voltak olyan kompozíciók is, amelyeknek bizonyos szólamait falzettisták adták elő, és amelyek szerkesztésén-ambitusán ez azonnal észrevehető, mint például Palestrina, Victoria sok motettája esetében. Ezek előadásánál a szerző nyilván nem szólistákra gondolt - talán, mert ilyenek nem álltak rendelkezésére -, hanem kórusra.)

Angol idézetünkből kiderül az is, hogy kétféle kontratenor létezik: a tenor fekvésre alapozottnak könnyebb a dolga, mivel magasabbra tud feljutni természetes fekvésében. A bariton (basszus) viszont ezzel az előnnyel nem rendelkezik, és általában lefelé megtoldja a falzett-regisztert, ami nem mindig hangzik szépen. Úgy tűnik, hogy a tenorból képzett kontratenorok nagyobb hangerővel rendelkeznek, magasságaik pedig nem ritkán elérik a női szopránok magas fekvéseit. (Természetesen mindig kiművelt, jól képzett hangokról beszélünk.)

Ahhoz, hogy valódi fogalmat alkothassunk erről a hangfajról, "élőben" kell meghallgatnunk néhányat ma élő képviselői közül, például Jacobsot, Oberlint, Esswoodot vagy Mintert, Vandersteenét. Ezt azért hangsúlyozom, mert felvételen nem lehet felmérni az abszolút hangerőt, amely a jól éneklő kontratenornál ekvivalens bármely más hangfaj dinamikájával. Természetesen egyéni adottságok is léteznek: Schipának például közismerten kis volumenű hangja volt (de milyen szép!), pedig ő nem volt kontratenor.

Összefoglalva: "Ezzel a speciális technikával nagyobb hangterjedelemben, a többi hangfajjal azonos dinamikával lehet énekelni, viszont a hang csodálatosan gazdag kifejezésre és rendkívüli hajlékonyságra képes, amelyet tulajdonosa különösen a reneszánsz és barokk vokális zenékben kamatoztathat …"

Muzsika
NOTESZ