Kamra

Tallián Tibor:
Nemes nagy macijáték
Bizet Carmenja a Magyar Állami Operaházban

(...)

Don José és Carmen története a kettős, alanyi és tárgyi emberi létezés összeütközésének másik változatát mondja el balladás erővel. Bizonyos leegyszerűsítéssel fogalmazva az elbeszélés arról szól, hogyan törli el az egyik ember a másikat, aki kivonja magát tárgy szerepéből, kiszökik a rávetített jelentés alól, megtagadja, hogy befogadja a feléje tartó érzelmi kivitelt. Mintaszerűen világos leosztással indul a játszma. Négy szereplő lép fel, de csak két alanyi személyiség bontakozik ki belőlük, két protagonista. Énjük két-két egymással átlósan szembenálló lelki mozgatóerő vonzásában őrlődik; ezeket két-két másik nemhez tartozó nemtő jelképezi, Joséhoz Micaela és Carmen tartozik, Carmenhoz José és Escamillo. Tétován megkísérelhetjük elemezni, milyen vonzások erőterében gyötrődik José. Micaela a megváltó megbocsátás ígéretét hozza valamely ismeretlen vétség alól, az anyai üzenetet, tán anyai fixációt testesíti meg (fidèle messagère - parle-moi de ma mère), oly tankönyvi nyíltsággal, hogy ezzel is elárulja kétes irodalmi pedigréjét - Mérimée ősszövege ehhez az alakhoz nem kínált mintát. Carmen, José daimonionja (qui sait de quel démon j'allais être la proie!), a "lent" szavát közvetíti: fille damnée. Polgári értelemben Carmen arra veszi rá Josét, adja fel az őt eleddig irányító, mindkét nembeli felsőbb erők iránti gyermeki szolgálatkészségét (anya-katonaság), hagyja el a számára kijelölt hivatásbeli és érzelmi pályát, válassza a veszélyes élet hegyvidéki ösvényét. Lelki síkon e veszedelmes viszony az érzelmek iskolájába íratja be Josét. Neveltetésének eredményét lelki alkata szabja meg: a régi kötések eloldódnak, de a szabadság újabb, erősebb béklyóba ver: Carmen lénye hatályon kívül helyezi José autonómiáját, megfosztja érzelmi háztartása feletti uralmától, tárggyá, dologgá változtatja. Et j'étais une chose à toi, énekli a legény a második felvonás duettjébe iktatott vallomás, a Virágária epilógusában. Elragadtatottan, átszellemülten énekli, magasba kúszó skáladallamon; a zárlati akkordsor pedig (Ujfalussy József elemezte szépen) már átváltozásról ad hírt, csodáról: mintha jelentené, a száraz bot kizöldült. Érosz transzfigurációval kecsegtet; de vajon valódi átszellemülés lesz José jutalma, vagy ördögi kísértetek bűbájának esik áldozatul? Megérett érzelmeinek mélysége s érzelmeinek a maga szempontjából illanó tárgya, a belső és a külső világ között nem sikerül összhangot teremtenie, és e diszharmóniát a külvilág kioltásával oldja fel. A gyilkossággal végre zavartalan belső összhangot teremt az imádott képpel: ma Carmen adorée.
Carmen belső válaszútját Escamillo és José ábrázolja - az extrovertált folklórvilág, a varázsdalok, bűbájtáncok, és ezek szuperpozíciója, a bikaviadal az egyik oldalon, a kártyajóslat introverziója és a finálé heroikus szaggatottsága a másikon. Carment szokták szabadságjelképnek tekinteni, szabadság azonban nem létezik, legfeljebb csak hiányzik a kötődésre való képesség, mint Carmen esetében. Míg Don José benne látja démonát, a maga szempontjából nézve Carmen az árnyék nélküli asszony. Hogy árnyéka támadt Don José szerelme által, arra a Kártyahármasban döbben rá, s nem csodálhatjuk, a démon megborzad, menekül az emberi-érzelmi kötöttség elől. De hová fut - az Escamillo-kettős kispolgári idilljébe? Nem; ezzel a lealacsonyító szerelmi játékkal nem akar mást, mint végletesen kiélezni az ellentétet alanyi és tárgyi léte között, másképpen szólva: tudat és sors között; valójában mikor a legszabadabban cselekszik, akkor válik a legodaadóbban José tárgyává, áldozattá.

(...)

Találkozása Carmennal megismerteti Don Joséval saját sorsát, e sorsról, amelyet nem keresett, kiderül, hogy az egyetlen, amit személyisége eleve elrendelt számára. Carmen szakadatlanul keresi az embert, akiben felismerheti sorsát; a Habanérából kivehetjük, sorsa nem lehet odaadás valamely földi társnak, földi szerelemnek. A Kártya-tercettbeli ombra-áriában azután megismerjük Carmen titkát: a beteljesülést ő a mindenkinél nagyobb úr árnyalakjától várja. Férfifalása, flörtjei, promiszkuitása egyetlen célt szolgál: az eszközt keresi, a kezet, amely átsegíti a küszöbön, egyetlen méltó társa, a Halál karjaiba. José a végső kötődést keresi Carmenban, Carmen a végső szabadságot José által, a szabadulást önmagától, a vágynélküliséget, a nirvánát. Carmen színpadi és zenei figurájában szerelem és halál azonossága nem filozófiai vagy lélektani elemzés formájában, hanem tömény, triviális életszerűségben válik élménnyé; ez bűvölte benne Nietzschét, ezért vált figurája a Nietzsche jegyében álló régi századforduló egyik vezérmotívumává. Alakítani, játszani Carment nem lehet, csak Carmennak lehet lenni: egyetlen csinált mozdulat, és oda a női hitel, azzal együtt a démoni-istennői, no meg persze az esztétikai varázs. Bizet a Carmen szólamába iktatott ibériai városi folklóridézetekkel alaposan megnehezíti a szerep teljes értékű megvalósítását operaházakban, ha nem teszi épp lehetetlenné. Chansonjainak tónusában, modorában a test ördöge varázsénekének kell megszólalnia, valami transzcendens közönségességgel, amely érzékelteti, a személy, aki e hangot birtokolja, minden, csak nem közönséges. Az első két felvonás Carmenját tulajdonképpen az eszményi sanszonettnek, tüzes, fiatal Edith Piafnak kellene adnia: dalénekesnők, popsztárok egyetlen szerepet játszanak, önmaguk erotikus démonát, önmaguk s nem valamely ábrázolt figura iránt ébresztenek egyénekben és tömegekben ellenállhatatlan vonzalmat. Carmen papnői-áldozati átalakulása azután döbbenettel kell hogy eltöltse a néző-hallgatót, úgy, ahogy csak olyasmi döbbent meg, aminek megtörténtét vártuk.

(...)

(Muzsika 2000. július, 43. évfolyam, 7. szám, 26. oldal)