Kamra

Fodor Géza:
Nézd legott komédiának s múlattatni fog?
Giordano: André Chénier - Magyar Állami Operaház


A felfogás egyik fő érve az, hogy Chénier és Madeleine szerelme a forradalmi terror eredménye. Mert igaz ugyan, hogy a lányt az I. felvonásban megérinti Chénier humánus elkötelezettsége, de ha az ancien régime tovább tartana, nem szeretne bele a férfiba, sőt sohasem keresné vele a kapcsolatot sem. Hát igen, ha a nagymamának kereke volna... Hiába, hogy a szövegkönyv motiválása szerint Madeleine szerelme szorongásból és fenyegető magányosságból ered, és több köze van a Chénier nyújtotta védelemért érzett hálához és a biztonsághoz, mint az erotikához; hiába, hogy a szövegkönyv szintjén Madeleine csak úgy szereti Chénier-t, mintha a bátyja volna, mert a körülmények kényszeréből, nem pedig szabad döntéséből vagy a férfi erotikus vonzerejének hatására kötődik hozzá - hiába, mert a néző műélvező énje nem operától érintetlen tabula rasa; a konvencionális tenor-szoprán-affinitás, Chénier I. felvonásbeli áriájának melosza, Madeleine zavara és megszólíttatása, a két fiatal közt megszülető színpadi erőtér jóvoltából a közönség számára az első pillanattól fogva evidens, hogy szerelmi történet kezdődik. Lehet a szövegkönyvben disztingválni, finoman árnyalgatni, az opera emocionálisan egyértelmű műfaj, a hang és a kép az, ami elementáris. Az idézett érvelés klasszikus példája a dolgozószoba védettségében végzett szövegelemzésnek és spekulációnak, amely a színházban teljesen érvénytelen. Miként az az okoskodás is, hogy Madeleine és Chénier számára a szerelem nem önérték, hanem győzelem a szörnyű valóság fölött, mely győzelemnek szükségszerűen a halál a feltétele; hogy a II. felvonásbeli kettős, amely az operában egyébként az egymásra találó párok szokásos szerelmi kettősének felel meg, a közös halál pátoszában csúcsosodik ki, noha akkor konkrétan egyikük sincs halálveszélyben, tehát szerelmük perspektívája eleve nem a közös élet, hanem a közös halál. Hát nem, ez a kettős nem megfelel egy szerelmi kettősnek, hanem éppen az: szerelmi kettős. Az is szofisztikált elmélet, hogy Gérard figurája tulajdonképpen nem is szükséges a főcselekményhez - csak Chénier kontrasztkaraktereként funkcionál -, hiszen a költő a II. felvonásban eleve szerepel Fouqier Tinville halállistáján (megjegyzem, Illica nem tartotta szükségesnek az orrunkra kötni, hogy az I. felvonás protoforradalmára miért lett a jakobinus diktatúra áldozata), tehát se nem oszt, se nem szoroz, hogy Gérard bevádolja-e, legföljebb gyorsítja a véget, így hát dramaturgiailag nem a cselekményt mozgató intrikus-szerepet tölti be, hanem a saját tragédiája fontos, hogy tudniillik idealista forradalmárból miként lesz a forradalom mechanizmusának egy csavarja, maga is a forradalom áldozata. Persze bonyolítja a figurát, hogy Chénier bevádolását a Madeleine iránti, erotikus megszállottságig fokozódó szerelmi szenvedély, a féltékenység motiválja, amely aztán a nő Chénier-ért kész önfeláldozásának láttán lemondásba és nemeslelkűségbe csap át. Gérard figuráját a szerzőknek sikerült a naivitás és a mesterkéltség ritka kombinációjával annyira túlbonyolítani, hogy ha a szövegkönyvet drámaelemzésnek vetjük alá, igen konfúzus figurát találunk, de nem érdemes a szövegkönyvet drámaelemzésnek alávetni, mert a színházban döntően mégiscsak egy intrikus hangját halljuk és aktivitását látjuk, akinek I. felvonásbeli, jó korszakában is az indulat dominált, aztán meglehetősen elscarpiásodik, majd végül erőt vesz rajta a szentimentalizmus. Szóval az említett operatörténet-írókkal szemben úgy látom, hogy az André Chénier, ha nem elemezve értelmezgetjük, hanem színházban vagy videón látjuk, hangfelvételről hallgatjuk, nagyon is megfelel az operakonvenció dramaturgiájának; középpontja a klasszikus szerelmi háromszög, s a cselekmény nem mögöttes, hanem közvetlen hajtóerejének mégiscsak aszerelem, a rivalizálás, a féltékenység és a gyűlölet bizonyul, s ezt a rendes - csak már a verizmus nyelvét használó - olasz romantikus melodrámát egyrészt a "hétköznapi élet a nagy francia forradalom korában" számos zsánerjelenete és a történelmi staffázs stilizálja föl történelmi (valójában áltörténelmi) operává.

(...)

Muzsika 2007. április, 50. évfolyam, 4. szám, 19. oldal