Kamra

Koltai Tamás

Ha jön a pusztulás

Színház

Hatalmas hinta leng ingaszeruen a rivaldával párhuzamosan, amikor fölmegy a függöny Csajkovszkij Anyeginjének Kovalik Balázs rendezte eloadásán a miskolci operafesztiválon. A harmadik felvonás legvégén egy lefordított reflektor lendül oda-vissza, fényt vetve az elterült címszereplore. Ez a két mozzanat idézojel. Kovalik felidézi a közhelyet, hogy aztán megtisztítsa a közhelyességtol a játékot, és megvilágítsa a puszta emberi lényeget. A hinta a csehovi színpad szimbóluma, az orosz irodalom Csehovnál is megjeleno "felesleges emberének" pedig Puskin Anyeginje az egyik eloképe. Özönvíz elotti Csehov-rendezésekben kötelezo volt a vidéki orosz kúriák kertjében ábrándosan hintázó noalak. A Csajkovszkij-opera kerti jelenetének konvenciójához is hozzátartozik a hinta. Akár Tatjána levéláriájához a nyitott ablak, mely elott a szenvedély viharát érzékeltetendo fehér muszlinfüggönyt fú a szél(gép), mialatt az (általában testes és éltes) amazon lúdtollal rója a sorokat biedermeier asztalkánál. Ezt annak érzékeltetésére mesélem el, hogy Kovaliknál mi minden nincs. Semmi sincs, az ablakot kivéve. Ablakból több van, illetve ablakkeretek vannak, trégerekre erosítve vonulnak a rivaldával párhuzamosan. Fodor Gabriella - zárkózott, melankolikus tekintetu, barna lány, hosszú, fehér hálóruhában, mezítláb - a ferde színpadon állva, járkálva, legurulva önmagának számol el a szenvedélyével, a papírlap a földön, a megidézett férfiideál idonként átkarolja, betakargatja, a lány pedig (ahogy a zene is) a bátorság halálugrásával fejezi be: leveti magát a színpadról a fekete színfalak mögé. Az ablakok visszajönnek, elobb csak egyetlenegy, az éj- és hajnalvarázs okán (pillanatnyi mámor, égokbol csillagfüzér, vetített ágak), késobb mindegyik, az osztott ablakrácsok hangosan fölcsapódnak, amikor Anyegin elutasítja Tatjánát: a lány elott bezárul a világ. A fináléban a francia ablakok üvegezett falat alkotnak a ferde forgón, elválasztják egymástól kettojüket, Anyegin megpróbál áthatolni, kitöri az üveget, lassan, álomszeruen föltárul egy ajtó, de hiába, Tatjána már az ablakrács túloldaláról nézi, amint a férfi összeesik.
Kovalik más konvenciókkal is leszámol. Lenszkij áriája alatt hull a papírhó; kis sávban, mindig ott, ahol elhalad. A párbajban csak Anyeginnél van pisztoly, célzottan lo a háttal álló alakra, aztán karjába veszi a halott barátot, mire oldalról befú a papírhóvihar. A rendezo a magatartás lényegét firtatja, idonként lejjebb ereszti a zsinórról a lámpaarzenál valamelyikét (olykor az összeset), hogy közelebbrol világítsák meg a szereploket. Ezek nem éles, inkább kíváncsi fények, szolíd színes szurokkel. A világítás és a színek meghatározóak. Az elso felvonás elobb zöld, majd szürkésfehér, a második piros és (az illúzió kihunytán) fakóbarna, a harmadik arany és fehér. Anyegin színe fehér, Lenszkijé élénkpiros, Larináé lila, Filipjevnáé bordó. Tatjána az elso felvonásban fehér ruhát visel, a másodikban szürkét, a harmadikban gyászfeketét. A piros kórus a mazurkát, az arany kórus a polonézt táncolja szögletes-szaggatott marionett-mozdulatokkal, szerepének bábjaként. A lényegi modellre egyszerusödik az, amit lírai-realista életképnek szoktunk meg. Eltunnek a fölösleges tárgyak és mozdulatok; a hétköznapi életszeruség örve alatt legtöbbször banálissá züllött mosolyok, bájolgások, kellemkedések üres rutinja célszeru tartalmakkal telítodik. A tervezo, Angelika Höckner meredek forgószínpada a premier plánokhoz elkülönített, rivalda elotti "leállósávval" és a ruhák elnagyolt, leegyszerusített formáival diktál színpadi dramaturgiát. Az elutasított Tatjána ugyanazon a ponton áll, mint amikor o utasítja el Anyegint; levelét eloször a férfi csúsztatja a visszaadott könyvbe, másodszor a no adja oda ugyanúgy a megorzött, de már kiürült szerelmi bizonyítékot.
Ami idillikus vagy melodramatikus lehetne, ellenorzés alá kerül. Larináék kertészetében matriarchális viszonyok helyett némi kolhozista szigor uralkodik, a könyvolvasó diákmunkásokat (?) a szolotaposó vagy gyümölcsbefozo kádból (?) némileg eroszakosan "beiszapolják". (Ezt nem egészen értettem.) A kertbol indul az eloadást átszövo, nagyszabású szürreális látomás is. A gyümölcsszedo lányok bájos kara az elso felvonás fináléjában - miután Anyegin elutasította Tatjánát - ugyanazzal a koreográfiával baljós fekete figurák körtáncaként tér vissza, papírtálcájukról végzetesen görög az árokba a fekete meggy. A fekete lebernyeges, szemük körül fekete monoklival vastagon körülárkolt, férfiakból és nokbol álló androgün társaság ezután többször visszatér vészjósló haláldémonként - egy alkalommal fekete tulipánokkal -, hogy a színpadot körbekígyózva figyelmeztessenek... mire is? Nyilván a végre. Kétségtelen, hogy Tatjána gesztusában ott a végzet kihívása. "Ha jön a pusztulás, nem félek", énekelné a levéláriában, ha magyarul énekelne. Ez a - kissé antikos vagy García Lorca-i - ritualizált végzetdráma, amelyet Kovalik feketén fölfest a lényegében anekdotikus cselekmény hátterébe, szokatlan mélységeket, ijeszto belso kollíziókat tár föl a melankolikus, álmatag lánynak megismert Tatjána lelkében.
Lényeges, hogy mennyit tud ebbol magára vállalni a szerep alakítója. Fodor Gabriella kezdo énekes, tiszta lap, nem árnyékolja a rossz rutin. Tatjánája komoly, bánatos, sápadt lány, könyvvel a kezében, zárt, kicsit suta mozdulatokkal, amelyek "bármelyikükhöz" tartoznak, illenek a szerephez. Nem teszi külsoleg "elonyössé" a figurát, nem mozdítja ki gátlásos rendezetlenségébol. Nyugodtsága, gesztusnélkülisége csak látszat, eredendo diszharmóniát, néma fájdalmat sugároz. Líraian finom hangja éppúgy kialakulatlan, testetlen, mint a kamaszos karakter, a felso regiszterben nem telítodik kello drámai szenvedéllyel, de ez egyelore jól áll az elképzelt figurának, és sokkal jobb, mintha mesterkélten eroltetné a noiesebb vonásokat. Andrej Breusz elég fakón, mereven adja a címszerepet, mintha mindvégig látomás volna ambivalens, önmagának is érthetetlen jellem helyett. Lenszkijként Johan Weigel kituno, vidám, lelkes kölyök, puhán, lágy tónusban énekel, csak szerelmi áriájának második részében lobban föl valami váratlan, irracionális szenvedély, amit Mester Viktória könynyelmu, csélcsap, komolytalan érzelmu Olgája föl sem tud fogni, sot megrémül tole. Ők ketten minden külön értesítés nélkül olyanok, mintha a mai világból, a nézotérrol léptek volna a színpadra. Kovács Annamária mint Filipjevna nem öreg dajka, hanem testét élvezo fiatalasszony. Larinaként Wiedemann Bernadett szépen énekel. Jevgenyij Nyesztyerenko a legnagyobb formátum, de Gremin (figyeljük a szöveget!) "eszelos" szerelmérol itt egy régimódi nagy gyerek áriázik, és lóg ki az eloadásból. Triquet máskor jelentéktelen udvarlódalocskájából Kobor Tamás és a rendezo váratlan csúcspontot kreál: az elso strófát mindenki kiröhögi, aztán megrendülten figyelik az oszinte vallomást. Mi meg azt, hogy egy fekete tulipán vándorol a letargikus Tatjána kezébe, és kerül tole a halálba induló Lenszkijhez. A halálmotívum allegóriája teszi érzékivé a különleges eloadást, és feledteti a Bartal László vezényelte, kissé tompán játszó zenekart.

(Csajkovszkij: Anyegin - Miskolci Nemzetközi Operafesztivál, jún. 12.)