(Pier Paolo Pasolini)
Callas mindenekelőtt megváltoztatta a XX. században kialakult énekesi "szakosodást". Közel három oktáv terjedelmű, súlyos, tömör, de mégis nagyon mozgékony hangjával mindent el tudott énekelni, amit női hangra írtak. És így nála feleslegessé vált a hagyományos koloratúr-, lírai, "jugendlich dramatisch", drámai szoprán megkülönböztetés. Ilyen értelemben Callas nem volt XX. századi hang. Bellini, Donizetti, Spontini, Rossini és a fiatal Verdi ezekre a virtuóz, nagyon mozgékony, mégis drámai hatású hangokra írták női szólamaikat. Ezért tudta Callas is életre kelteni a már-már elfelejtett operákat, és ezért jelentett korunkban valami teljesen újat és mást az ő drámai Luciája, Normája, Violettája. Nála a díszítések, koloratúrák visszakapták eredeti zenei és drámai értelmüket. Maga a hang nem abszolút szépségével hatott, hanem sajátos színezetével, tökéletes kifejező és árnyalókészségével, Eurenio Gara találó megállapítása szerint "lélektani széphangzásával". Callas minden esetben összhangba tudta hozni a szerep követelményeit az általános emberi érzelmekkel. (...) A vele született képességek azonban még nem tehették volna Callast azzá, ami lett; az alap, amire mindez épült az élete végéig megszállottan és alázatosan dolgozó művész munkája volt.
(Boros Attila)
...gyakran énekeltünk együtt a Toscában; csodálatosan dolgoztunk együtt, mélyen tiszteltük, figyeltük egymást - az előadás érdekében. A próbákon közösen tanultunk, közösen "rendeztünk" mindent. Az előadáson aztán azzal a biztos tudattal vetettük magunkat az izgalmas kalandba, hogy bármelyikünk tökéletesen meg tud oldani egy egy váratlanul előadódó új helyzetet. Ez a merész, részegítő szabadsága színpadon ritkán tapasztalható rendkívül magas feszültségű pillanatokat adott. Sohasem Callas vagy Gobbi volt a színpadon, hanem Tosca és Scarpia. Valami megmagyarázhatatlan módon pontosan megéreztük, mit akar tenni a másik. Még abban az esetben is, ha valami nem sikerült, a kényszerhelyzetet is saját javunkra használtuk fel. Emlékszem, egyszer a II. felvonásban, abban a pillanatban, amikor Cavaradossit elviszik, Tosca belekapaszkodik; az egyik pribék szerepe szerint lelökte Callast, aki hátratántorodván elfelejtette, vagy nem vette észre a kis lépcsőt és nagyot esett. A színpad másik sarkából szemmel kérdeztem: "Megsérültél?". Válaszvillanása elég volt ahhoz, hogy megnyugtasson. Felismerve, milyen nagyszerű színpadi "hasznot" hajthat ez, föléhajoltam és megvetően odanyújtottam a balkezemet. Maria azonnal észrevette a lehetőséget és körmeit szinte karomba vájva a könyörgő szavaknál: Salvatelo (Ó, mentse meg!), ironikusan válaszoltam: Io?... Voi! (Én? ... Ön!) és otthagytam őt. Maria olyan nyilvánvaló tehetetlenséggel és pátosszal esett vissza a földre, hogy a nézőtéren halk, együttérző méltatlankodás futott végig. Callas tudta és tökéletesen befejezte azt, amit elkezdtem. Mariával sosem játszottunk színházosdit, hanem éltünk. Szükségtelen volt bármiféle utasítással vagy akárcsak célzással közölni azt, ami az agyamban színházi nyelven szólalt meg.
(Tito Gobbi Callasról)
(Puccini: Tosca, Hungaroton SLPXL 12243-44)
