Tallián Tibor:
Második kísérlet
(...)
Puccini: Pillangókisasszony Magyar Állami Operaház
(...)
Madama Butterfly és játékostársai megbízható színvonalon működő operatársulat jó előadását produkálták, megbízható szcenikai környezetbe helyezett jó rendezésben. Szégyenszemre ez alkalommal láttam először Frankó Tünde évek óta legendaként emlegetett Cso-cso-szánját. Pillangókisasszonyt két lelki tulajdonság tünteti ki: érzelmi bátorság és erkölcsi méltóság. Puccini nőfiguráiról általánosságban véve elmondhatjuk, azonban Butterflyra különösen áll: a belső tulajdonoknak alkatban, mozgásban, illusztrációszerű pontossággal előre megrajzolt külsőben kell megjelenniük. Butterfly kezdetben a szecessziós japonerie szellemében megálmodott elbűvölő Kindfrau játékfigurájaként lép fel, akvarellszínekkel felvázolt alakjának egzotikus stilizálása nemcsak megengedett, de kötelező. Ugyanakkor Cso-cso-szán is polgárnő, vagy inkább polgári vágyálom; a donjuani illúziókat kergető európai polgári férj vágyálmát testesíti meg az eszményi, mindhalálig hű feleségről, ki éjt nappallá téve várja férjét, majd midőn ráébred, hogy hiába várja, öngyilkossága által fejezi ki annak pótolhatatlanságát. Ilyen aszszony, ha élt is valaha Nyugaton, ma (akkor, a Salomék, Erdgeistek korában) már csak Keleten található. Ez a másik, sorsszerű Kelet az orientális végzetmotívumokban szólal meg, melyek az opera előrehaladtával teljesen kiszorítják a kezdet játékosan ornamentális távol-keleti motívumait. Butterflynak tehát három síkot kell bejátszania, egyforma otthonossággal kell mozognia a reális (tengerészi, valójában kereskedelmi utazói) életsíkon és az orientális erotikus álmok babaszínpadán, illetve - ugyancsak keleti mezbe öltöztetve - meg kell jelennie a heroikus nőeszmény képviselőjeként.
E síkokon Frankó Tünde - Puccini szellemében - úgy mozog, mintha saját lelkének egyik szintjéről lépne a másikra, a szegényesen berendezett külvilág szinte teljes kizárásával. Amint a színpadra - Pinkerton házába - lép, kedvesen kivitelezi a menyasszonyi szokás által előírt koreográfiát, úgy, hogy mozdulatai, hangvétele különös komolyságot áraszt. Külsőleg gyengéd és hajlékony, belsőleg rendíthetetlen és egyenes színpadi lénye, karcsú, erőteljes, átható, könnyedségre is képes, de minduntalan tragikusba színeződő hangja csupa koncentráció; figyel, nem tudjuk, mire - azt ugyanis nehezünkre esik feltételezni, hogy a vőlegény kedves, köpcös személyisége tartaná bűvös hatása alatt. Tovább is így: a szerelemben számítás és fenntartás nélkül, bensőségesen lángoló őszinteséggel adja oda magát, az anyaságban gyengéd állhatatosságban teljesedik ki, mégis, mindegyre mintha csak közbülső állomásokon haladna keresztül. Úgy éli át a nagy csalódást, mint szükségszerű epizódot az úton. Legvégül átöleli a halált, anélkül hogy lelke fölülemelkednék, mint Gildáé néhány kritikai bekezdéssel fentebb. Nem válik boldoggá a halálban - vajon boldog lehetett volna életében a nászéjszaka álomboldogságán túl is? Talán boldog volt, ha boldogok azok, akik mindhalálig hívek önmagukhoz.
Pinkerton, mint személy, nehezen lehetne hű önmagához: nincs kihez; annyi a szerepe, mint a kardnak, amit a Mikádó Cso-cso-szán apjának küldött, csak annak jóval egyenesebb a karaktere. Majdnem kínos erőlködéssel igyekszik valakiként bemutatkozni az első jelenetben, szegény, jobb sorsra érdemes konzul társaságában; egyetlen segítője: Wisky (sic). (Turidduból is az alkohol csinált embert, a gyöngyöző bor, mely költői bordalra fakaszt - a gabonapálinka megöli az egyéniséget, mely alámerül a politikai tömeg-credo mámorában: America forever.) Szerencsére érkezik a lány, és Pinkerton minden kétséget kizáróan be tudja bizonyítani: ha egyénisége nincs is, férfiassága nem hibádzik. Gondolom, ettől ugyan Pinkerton nem áll az első helyek egyikén vezető lírai tenorok szerepeszményei közt, mégis, a varázslatos kettős elégséges okul szolgál, hogy elvállalják; az utolsó képig ugyan hosszú lehet az idő az öltözőben, de hát azt át lehet hidalni, tetszőleges számban ismételve az első felvonás párbeszédének egy fordulatát: Wisky - Un altro bicchiere.
(...)
Muzsika 2001. július, 44. évfolyam, 7. szám, 21. oldal
